Születésnapi Interjú - 2016

Mint azt már több helyen is említettem, a történet csendben, titokban lassan már két éve készülget a számítógépem eldugott bugyraiban, azonban a nyilvánosság elé pontosan ma egy éve tártam. Ezek szerint pedig június 17. a Vigyázz... Kész... Tizenkettes! születésnapja, amit illik megünnepelni, nemde? ;) Úgy gondoltuk Pindyvel, a történet keresztanyukájával, hogy egy érdekességekben gazdag beszélgetés talán nektek is tetszene. Szóval ezzel a kicsit nárcisztikus ajándékkal, egy interjúval köszönném meg nektek, hogy már egy éve velem vagytok, olvastok, visszajeleztek, véleményeztek, találgattok, és szeretitek ezt a világot ezzel a három (négy?) balfácánnal az élen. Köszönöm, hogy itt vagytok! :) Még sok-sok szülinapot nekünk!

Interjú a Vigyázz… kész… Tizenkettes! szerzőjével, Lollipopp95-tel!

P: Sokan ismerjük és szeretjük a Vigyázz… kész… Tizenkettes!-t, és éppen ezért, kedves Lollipopp95, az összes olvasód nevében köszönöm, hogy az interjú során megosztasz majd velünk néhány érdekességet a történetről! Mielőtt azonban rátérnénk a sztorira, hadd kérdezzem meg, hogy hogyan kezdtél el írni? Mi az, ami megtetszett benne? Azonnal publikálni kezdtél?

Lollipopp95: Én köszönöm a lehetőséget! Mennyi lelkes kérdés már rögtön elsőre, tiszta celebnek érzem magam. Az én írói pályafutásom egy sárga virágos, kék műbőrkötéses, zárható naplóval kezdődött, amit a nagymamám nyomott a kezembe egy lázas betegségem alatt, hogy a sejhajomon tartson. Már akkor kezdtem bele fanfictionöket írni, csak akkor még nem tudtam, hogy ez az. Azt hittem, én találtam fel ezt a dolgot, azaz tovább írni egy adott film, sorozat, könyv világát… De idővel jött az internet, én meg szembesültem vele, hogy nem vagyok zseni. Nem kezdtem azonnal publikálni, de nem is vártam túl sokáig, tizenkét évesen feltettem életem első novelláját, ami egy Fullmetal Alchemistes darab volt, és iszonyú. Azóta azért fejlődtem. Asszem.

És hogy mi tetszett meg benne…? Úgy egyszerűbb lenne, mi az, ami nem. :D Mindig is volt affinitásom az íráshoz, számomra ez terápia, önkifejezési forma, egy hely, ahol a rengeteg engem ért impressziót, érzést kiírhatom és továbbadhatom. Az a szabadság, hogy ebben a világban nem léteznek korlátok, és egyetlen toll és némi papír segítségével alkothatok valami nagyon klasszat.

P: Ha megnézzük a profilodat, egyértelműen kiderül, hogy inkább novellákat szoktál írni. Van ennek valami oka, vagy ez csak a véletlen műve, és igazából regények tucatjait rejtegeted hűséges olvasóid elől?

Lollipopp95: Ha úgy vesszük, regények tucatjait rejtegetem. Soha el nem készült regényeket. :D Szeretnék valami fellengzőset mondani erre, de az az igazság, hogy valójában általában csak borzasztóan lusta vagyok komolyan venni hosszabb távon is egy történetet. Mióta "komolyodtam" egy kicsit írás terén, egyértelműen beálltam arra, hogy érzéseket próbálok megfogni és megfogalmazni, csak egy-egy jeleneten, szereplők kapcsolatrendszerén keresztül, amihez bőven elegendő platformot biztosít számomra egy novella terjedelme is. Olyan mennyiségű történést, érzést és karaktereket, amit egy regény megkövetel, életemben most először találtam, aminek eredményeképpen most itt vagyunk. És én vagyok a legmeglepettebb, hogy háromszáz oldalnál tartunk, és még mindig nem unom.

P: Ne is und meg! Mi lenne akkor velünk, szegény olvasókkal, akik mind a húsz körmünket lerágjuk két fejezet között? De hát mi mást is tehetnénk, ha egyszer borzongatóan jó a hangulat? Ha már hangulat, sokszor dalszövegekből idézel a fejezetek elején. Amikor pedig meghallgatjuk ezeket, kiderül, mennyire illenek az adott történetrészhez. Esetleg te is hallgatni szoktál valamit írás közben?

Lollipopp95: Óóó, mi az, hogy. Van egy konkrét rituálém, mert VK12-est nem ülhet le az ember csak úgy írni, ehhez nekem rá kell készülnöm. A YouTube-on van már egy jelenleg százhuszonhárom dalból álló lejátszási listám, amin az összes dal valamilyen formában kapcsolódik a történethez, akár szövege miatt, akár hangulatában, ezek mind borzasztóan inspirálóan hatnak rám. A rituálém szerint elindítok erről pár aktuálisan kiválasztott számot, amik a következő fejezet tervezetéhez hangulatilag illenek, ezeket maximális hangerőn hallgatva–és fülhallgatóval, mert tekintettel vagyunk a szomszédi viszonyokra –fel-alá sétálgatok a szobámban, és próbálom elkapni az érzéseket, a benyomásokat, amik hatására formálódik a fejemben a történet. Mindig is jól rá tudtam kapcsolódni a zenék hangulatára, annál is inkább az érzésekre, amiket közvetítenek felém, ezt úgy szoktam mondani, hozzám "beszélnek" a dalok. Ebből kifolyólag az egyezés sem véletlen, általában írás közben azt a dalt hallgatom végtelenítve halkabban, amiből idézek a fejezethez.

P: Említetted ugyan, hogy Fullmetal Alchemist novellával kezdted a publikálást, de most már csak narutós műveket szoktál az olvasóid elé tárni. Elmesélnéd, hogy hogyan találtál rá erre az animére, és mi ragadott meg benne?

Lollipopp95: Most ki fog derülni, milyen öreg vagyok. :D De bizony, én annak idején a Jetixen találkoztam először a Narutóval. (Aki tudja, mi az a Jetix, az hozzám hasonlóan öreg. Vagy még mindig van…? Nincs tévém.) Tizenkét-három éves lehettem, és emlékszem, azonnal megfogott az egész. Édesanyám japán tanszéken tanít az egyetemen, így számunkra nem volt idegen már egészen kicsi gyerekként sem a japán kultúra, tudtam, hogy ez egy anime, és nagyon megragadott, ahogy a ninja kultúrát előszedte és kezelte – akkor is, ha ma már tudom, hogy semmi köze a történelmi ninjákhoz. Nem is igazán a karakterei fogtak meg elsőre, hanem az az egyedi világ és történetmesélés, amivel itt találkoztam. (Életem első shonen animéje volt, akkor még egyedinek tűnt, na. :D) Aztán volt több nagyobb szünetem is vele, de most már két éve megint fellángolt a szerelem, és valószínűleg a VK12 miatt töretlenül tart. Meg mert reménytelenül shippelek. Semmi sem tart olyan erősen egy fandomnál, mint a reménytelen shippelés.

P: Szóval a reménytelen párosod és a regényed az, ami még mindig a Narutóhoz köt. Valószínűleg nem én vagyok az egyetlen, aki szeretne minél többet megtudni a VK12-ről, ezért kérlek, áruld el nekünk, hogyan jutott eszedbe ez a történet?

Lollipopp95: Ó, egek, ehhez vissza kell mennünk a történelem előtti időkbe. Na jó, annyira talán mégsem. :D De a történet legeslegelső vázlata már tizenhárom éves koromban megszületett, akkor viszont Shinamori még egy égetnivaló Mary Sue volt, nem szívesen emlékszem vissza, sötét idők voltak azok. Az alapötlet két komponensből származott, az egyik az, hogy nekem Shikamaru volt az egyik kedvenc karakterem már a megjelenésének legelső másodpercétől (szóval nem akkor kezdtem szeretni, amikor olyan badass volt Hidannal), és én az a furcsa szerzet vagyok, aki a kedvenceinek nem csajt ír, hanem testvért. :D A másik alkotóeleme pedig az olthatatlan és talán nem túl egészséges, de mindenképpen határokat nem ismerő szerelmetes rajongásom Morino Ibiki irányába. Az a pasi jött, látott, és vitte a szívemet, tudtam, hogy nekem – és a csapatomnak – ő kell. Aztán viszont a sztori legelső formája elveszett az egyik winchester leégésem süllyesztőjében – Istennek legyen hála érte –, de néhány jelenetötlet, párbeszéd szösszenet megmaradt egy füzetemben. Aztán amikor veled elkezdtem beszélgetni, valami folytán elkezdtem neked ezeket bemásolgatni, és olyan lelkes voltál, hogy bogarat ültettél a fülembe. A régi Shinamorira rá se bírtam nézni, szóval új alapokra helyeztem a régi ötletet, és itt vagyunk ma. Nélküled szó szerint sehol nem lenne a sztori.

P: Még a végén elpirulok! Szóval mesélj inkább arról, hogy amikor elkezdted megírni a történetet, volt valami célod vele a saját szórakoztatásodon kívül? Világmegváltás, bölcs tanulságok bemutatása? Mondjuk az, hogy aki a barátait hátrahagyja, rosszabb, mint a szemét?

Lollipopp95: Csak neked, ez a tanulság is platformot kap a történet során, megígérem. Elsősorban azért kezdte újra mozgatni a fantáziámat a történet ötlete, mert így végre lehetőségem nyílt arra, hogy a rengeteg nyitva hagyott kérdést és lyukacskát a saját elképzeléseim és szájízem alapján befoltozzam. Kishimoto egy nagyon különleges világot teremtett, de sokszor érzem, hogy elsiette a részleteket, nem fordított rájuk annyi figyelmet, vagy szimplán belezavarodott a saját szabályaiba, ami esetében nem is akkora tragédia, hiszen egy shonen mangának nem a világkidolgozás az elsődleges profilja. Engem viszont zavartak ezek a kis lyukak vagy logikai bukfencek, és piszkált a gondolat, mi lenne ha… Erre pedig kiváló alapnak bizonyult, hogy egy saját karakteremet egy saját generációba helyezve, az eredeti szériától mintegy függetlenül és mégis azzal szinkronban mutathassam be ezt a világot olyannak, amilyennek én látom. Kicsit realisztikusabb, kicsit részletekbe menőbb, de abszolút az enyém – a kánon lehető legnagyobb tiszteletével persze.

P: Nagyon szépen látszik is, hogy ahol a Naruto lyukakat hagy, azokat te betömködöd, és ezzel válik annyira hihetetlenül összetetté, kidolgozottá a VK12 világa. Direkt fektetsz ekkora hangsúlyt a legapróbb részletekre is, vagy az egész csak úgy jön? Rendesen kidolgozol mindent, vagy hagyod, hogy írás közben sodorjanak az ötletek a világ működését illetően?

Lollipopp95: Talán azért is lehet, hogy minden ezelőtti regényem befuccsolt, mert szerettem csak úgy hasraütés szerűen, lesz ami lesz alapon belevágni… És na, ez az, ami nekem hosszú távon nem működik. :D A VK12-nek van egy füzete, milliónyi jegyzetdoksija, elképesztően sok verziója, idővonala…amit csak el tudsz képzelni. Szóval igen, a válaszom határozottan az, hogy itt minden apró részlet és utalás szándékos, minden mozzanat részletesen kidolgozott – többek között ezért is hoztam létre a blogot, mert rengeteg olyan apróságot találtam ki részletesen, ami nem, vagy csak érintőlegesen kerül bele a történetbe, viszont szívesen megosztanám veletek, mert az én világképemhez hozzátartozik. Imádom az elrejtett utalásokat, óriási nagy kombináló vagyok akkor is, amikor olvasok, így számomra természetes volt, hogy írás közben is megpróbálok elrejteni ezt-azt, az utalásokhoz viszont elengedhetetlen, hogy pontosan kidolgozott részleteim legyenek már jó előre. Természetesen ezekből semmi sincs kőbe vésve, számtalanszor gondolok újra már meglévő ötleteket részben vagy teljesen – példának okáért a tragédia megírásának pillanata előtti utolsó napokban is változott az addigi határozott elképzelésem a halálozásokkal kapcsolatban. És itt ragadnám meg az alkalmat, hogy kiemelten megköszönjem neked, hogy te vagy az, akit mindig, minden ötletemmel zaklathatok, és aki segít tisztába tenni a dolgokat. Kedves Olvasók, el se tudjátok képzelni, mennyi melója van ezzel a sztorival Pindynek is, tessék őt szeretni!

P: Ó, szerintem bárki boldogan hallgatná a sok apró részletét ennek a sztorinak, mert tényleg minden hangyának jelentősége van. Vagy ha a hangyáknak pont nem is, de minden másnak biztosan. Nehéz egy ennyire összetett világ írásakor kikerülni az ellentmondásokat?

Lollipopp95: Ez egy relatív dolog, mert én nem nehéznek mondanám, hanem izgalmasnak. Éppen az segít ennyire részletekbe menően kidolgozni a saját értelmezésemet, hogy folyamatosan keresem a lyukakat, a logikai buktatókat, amiket kiküszöbölhetek – akár a saját, akár Kishimoto történetvezetésében. Agresszíven harapok a logikai bakikra olvasás/nézés közben is, így természetes, hogy magamnak teszem fel a legmagasabbra a lécet ebből a szempontból, de számomra ez tényleg sokkal inkább élvezetes, mint nehézség. Na és persze óriási mázlim van veled, mert rengeteget segítesz azzal, hogy direkt keresed az esetleges elcsúszásaimat – a több szem többet lát elv itt is tökéletesen működik.

P: Több szem… és akinek csak egy van? Na jó, nem gonoszkodom. Kicsit feljebb említetted, hogy a Narutónak nem sok köze van a valódi ninjakultúrához. Te használsz olyan elemeket, amelyeknek több közük van hozzá?

Lollipopp95: Shinamori ezúton is köszöni az utalást, még fájós a téma. Mint már említettem, édesanyámnak hála hozzájutok nem kevés történelmi adathoz erről a számomra rettenetesen izgalmas kultúráról – mármint amennyi persze az amúgy misztikum övezte ninjákról fennmaradt számunkra. Szeretek ötleteket meríteni az eredeti fegyverzetből, harctechnikából és életszemléletből is, és bár ez még nem jelenik meg a történetben hangsúlyosan, de a későbbiek során a második kötetben már több ponton találkozhattok majd vele, hol használom fel a történelmi ninják alapjait Shinamori esetében. Érdekes amúgy, mert látható és lekövethető, Kishimoto mely létező dolgokat emelt és alakított át – mondhatni "narutósított" –, de ez megérne egy külön bejegyzést. :D

P: Előtted a lehetőség! Mielőtt azonban leülnél ismeretterjesztő bejegyzést írni, mesélj inkább arról, hogy miért döntöttél úgy, hogy minden fejezet elejére választasz egy idézetet? Ezeket a fejezet megírása előtt vagy után szoktad megkeresni?

Lollipopp95: Erre megint csak kamuzhatnék valami fennkölt példázatot, de csak az az igazság, hogy idézet mániás vagyok. :D Aki beszélgetett már velem fél óránál hosszabban, az tudja, hogy élő szóban is rengeteg idézetet használok, a megszállottjuk vagyok, imádom keresgélni, gyűjteni, kiírni, aztán emelkedett pillanatokban durrogtatni őket. Természetesen a történethez is rengeteg számomra nagyon passzoló idézetet találtam már a kezdetekkor, és mindig is utáltam fejezet eleji leírást írni (meg úgy általában leírást), szóval ezt tökéletes alkalomnak tartottam, hogy a kellemest ötvözzem a hasznossal. Nagyon jó érzés azt látni egyébként, hogy a visszajelzéseitek alapján ezt ti is szeretitek! :) A keresés pedig változó, van olyan fejezet, aminek már a kezdetek óta tudom, mi kerül majd az elejére, és van olyan is, ahol többször is átírtam publikálás előtt. De igyekszem mindig kezdéskor megtalálni a tökéletest, aztán maximum változtatok rajta az utolsó utáni pillanatban. A szervezett káoszban hiszek, ez nálam belefér.

P: A történeted nagyon sok szempontból különleges, mégis van valami, ami már a legelején szemet szúr az olvasónak. A főszereplő. Shinamoriról sok mindent el lehet mondani, de azt nem, hogy egy kalap alá lehet venni a legtöbb narutós fic főszereplőjével. Nem csak azért más, mert nem Mary Sue, hanem azért is, mert nem pattogós, önjelölt hős, és a többi. Miért pont ilyen főszereplőt választottál? Miért ő?

Lollipopp95: Azt hiszem, erre a helyes válaszom az, hogy inkább Shinamori választott engem. :) Mint említettem már, a legelső verziója olyan volt, ami egy átlagos kezdő írótól elvárható: egy böszme nagy Mary Sue. Amikor újra elővettem a történetet, akkor már tudtam, hogy ez semmiképpen nem maradhat így, Shinamori komoly ráncfelvarrásra szorul. Konkrét ötleteim viszont nem voltak, ő maga volt az, aki apránként felépítette a saját személyiségét – vagy inkább úgy mondanám, elárulta nekem a részleteket, amiket én leírtam. Na most ha valaki nem ír, vagy nem él meg aktív alkotói kapcsolatot a karaktereivel, annak ez a válasz borzasztó skizofrénnek tűnhet. :D De mindenkit megnyugtatnék, erről szó sincs. Azt nagyjából tudtam, hogy milyen utat és történetet akarok vele bejáratni, onnantól viszont az érzései, a reakciói, a félelmei mind az övéi, semmit sem erőltettem rá vagy adtam a szájába. Mint minden író minden karaktere, természetesen Shinamori is belőlem jön, sőt, már-már ijesztően a saját életem korábbi szakaszainak reflexióit látom benne, így az egész történet és ő maga is egyfajta terápiás folyamat a számomra. Látom benne a saját korábbi kétkedéseimet, botlásaimat és kérdéseimet az életről, és mindezeket úgy sugallta nekem, hogy sokáig én magam sem vettem észre az összefüggést. De talán éppen ez az, ami Shinamorit ennyire élővé, igazivá teszi – hogy egy élő, gyarló ember hibáinak, tapasztalatainak, érzéseinek a lenyomata. Az enyém. :)

P: Shinamori tehát lassan felépítette azt a személyiségét, amelyet mi a történetben látunk. Ő Nara Shinamori, és mint a neve is elárulja, egy klánhoz tartozik. A Narákról él az a – valószínűleg téves – elképzelés az emberek fejében, hogy mind zseniálisan jó stratégák. Nyugtass meg, hogy Shinamori nem az!

Lollipopp95: Egek, dehogy! Ha idézhetem Ibikit, amennyiben Nara Shinamori készíti a stratégiát, a legjobb esetben is mindenki meghal. Nem-nem, Shinamorinak egyáltalán nincs affinitása a stratégiai kérdésekhez – és valójában, ahogy te magad is mondtad, eleve az elképzelés téves, hogy ez Nara vérvonal képesség lenne. Shikaku és Shikamaru az egyetlen ismert jó stratégák onnan (meg az én világomban a nagymama, béke poraira), én pedig igyekszem néhány helyen azért érzékeltetni, hogy Shinamori nem ezen a téren a legélesebb kés a fiókban, mondjuk úgy – nem véletlen, hogy ha stratégia kerül a képbe, hősnőnk az UTOLSÓ, aki kapcsol. Shinamori nem is zseni, bár az átlagnál magasabb IQ-ja van, de ő inkább érzelmi intelligencia szintjén emelkedik ki a tömegből. A fotografikus memória pedig egy teljesen másik kérdés, annak semmi köze az intelligencia hányadoshoz. ;)

P: Ha már tévképzetekről beszélünk, muszáj megemlítenem még egyet. A kritikákat olvasva rádöbbentem, hogy szegény Aizenünk értelmi képességeit viszont megkérdőjelezik. Tényleg olyan butus volna? Vagy nem törvényszerű, hogy aki tud ökörködni, az hülye is legyen? Szerinted minden csapatba kell egy Narutóhoz hasonló butuska is?

Lollipopp95: Nem, ezzel egyáltalán nem értek egyet, és bevallom őszintén, engem is meglepett ez a konklúzió. :D De akkor tegyük tisztába most és mindenkorra: Aizen nem buta. Erre megint csak több ponton próbálok utalni, nem véletlen, hogy Aizen az, aki mindig nagyon hamar megérti sokszor kimondott szavak nélkül is Ko stratégiai lépéseit, ahogy az sem, hogy genjutsu specialista. A genjutsu – bár erre a Narutóban valóban nem fordítanak túl sok szót – egy borzasztóan összetett tervezést igénylő elmecsapda lényegileg, ezt nem nagyon tudná olyasvalaki kivitelezni, aki nem rendelkezik kellő mentális kapacitással hozzá. Aizen egy alapvetően vidám és nagyszájú karakter, de ennek – akárcsak Shinamori memóriájának – megint csak semmi köze nincs az értelmi képességeihez. Shinamori nem zseni, Aizen pedig nem buta. Sőt!

P: Köszönöm! Mármint azt, hogy tisztáztad a félreértéseket. Persze Shinamorinak és Aizennek is lesz még lehetősége a későbbiekben bizonyítani, hiszen a történet folyamatosan halad előre. A véletlen műve, hogy ahogy Shinamoriék felnőnek, mintha a sztori is kezdene komolyodni, kicsit elkomorulni?

Lollipopp95: Egyáltalán nem, ez egy teljesen tudatos és előkészített döntés. Ahogy nőnek fel, ők maguk is egyre többet látnak a világból – és egy ninja berendezkedésű világ esetében ez bizony nem mindig napfény és móka. Szeretnék a világnak egy kicsit realisztikusabb, sötétebb megközelítést adni, mert bevallom, nekem sok esetben nem feküdt már az eredeti széria szinte csodaszámba menő harckimeneteleinek sorozata – igen, tudom, véres szájú vagyok. Ugyanakkor én a ninja világ kitágításáért kezdtem bele első sorban a történetbe, aminek elengedhetetlen része, hogy idővel bizony komorodunk mi is, a szereplők is, hiszen bár a Naruto, mint shonen manga teljesen jól teljesíti a műfajtól elvárható követelményeket, én, mint a fanfiction szabadságával élő író szeretnék egy kicsit sötétebb értelmezést adni az egésznek – mégis csak egy olyan világról beszélünk, ahol a konfliktusokat tárgyalások helyett vérrel-vassal intézik.

P: A te megközelítésed egy kicsit más, mint amit a Naruto mutat be nekünk, de a VK12 valahogy mégis tökéletesen beilleszthető a kánonba, mint egyfajta kiegészítés, a kirakós egy eleme. Miért döntöttél úgy, hogy Shinamoriék nem kapnak az anime történetébe illesztve fontosabb feladatokat? Nem szerettél volna belőlük is Narutóhoz hasonló hősöket csinálni? Miért a háttérben tengetik a napjaikat?

Lollipopp95: Egyrészt azért, mert valakit úgy beerőszakolni a kánonba, hogy relevánsnak tűnjön a jelenléte, és ne változtasson alapjaiban a cselekményen, vagy ne érződjön kínosan kilógónak valami iszonyatosan nagy munka, én ehhez lusta vagyok. :D Másrészt viszont éppen azért, mert Narutóhoz hasonlóan a nagy hősök útját már számtalanszor láttuk, bármelyik shonen alapú anime fél szereplőgárdája ezt az utat járja be. Ennek a világnak nincs szüksége újabb hősökre, bőven elég az, akit megkaptunk a kánon által. Viszont ott vannak a háttérben azok, akik engem mindig is jobban érdekeltek – a "kisemberek." Azok, akiknek nincs legendásan nagy erejük, akikről nem írnak próféciákat, akik nem váltják meg a világot. De ugyanúgy vannak érzéseik, vágyaik, tragédiáik, ugyanúgy megharcolják a maguk harcait, és válnak a saját életük színterén a saját történetük főhősévé. Nem csak a legendásan nagy hősök útja hosszú és érdemes az elmesélésre – szerettem volna azokat is bemutatni, akik a háttérben azért fáradoznak, hogy a hős ragyoghasson.

P: A legtöbb AFS-re feltöltött fanfiction központi témája a szerelem, mert még a hősök szíve is megpihen valakinél. A VK12 viszont elég kevés romantikus jelenetet vonultatott fel eddig. Ennek van valami oka? Ne is számítsunk a Ko-Shinamori csóknál romantikusabbra?

Lollipopp95: Nos, nem akarok semmit elspoilerezni, de annyit azért mondhatok biztatásul, hogy nem teljesen lesz parkolópályán a szerelem témája, már csak Hana és Aizen bimbózó kapcsolata miatt sem. De valóban, a történetnek nem képezi központi elemét, és nem is tervezem. A VK12 alapvetően a Tizenkettes csapat útjáról szól, az ő küzdelmeik, az ő felnőtté válásuk, az ő érzéseik és átélt élményeik az, amit átadni szeretnék, aminek természetesen a részét képezi a szerelem is, de nem kap nagyobb hangsúlyt, mint bármelyik másik érzés – legyen szó akár a gyászról, akár barátságról, bizalomról, félelemről, bátorságról, vagy épp elengedésről. Aki romantikus sztorit vár, annak inkább most szólok, hogy nehogy csalódjon, ez nem lesz az. Bocsi. :)

P: Sebaj, ha romantikára vágyunk, majd olvasgatjuk a külső jelenetekben Hana és Aizen románcát. Legalábbis reméljük, látunk még ilyet. Ha már fejezetvégi külső jelenetek – mondanál pár szót ezekről? Hogy jött a gondolat, hogy ilyeneket is beleépíts a sztoriba?

Lollipopp95: Ha valaki olvasgatott tőlem már novellákat, akkor talán megfigyelte, hogy egy-két kivételtől eltekintve – és azok is inkább a régebbi szerzeményeim – én nem szoktam E/1-es narratívát használni. Egyrészt azért, mert zömmel original karakterekkel írok, és valahogy tőlük kényelmetlen lenne számomra az első szám első személy, nem érezném még annyira se hitelesnek, mint egy tárgyilagosabb E/3 esetében tehetem. Azonban Shinamorinál biztos voltam benne, hogy E/1 lesz az én módszerem, hiszen így van lehetőségem a leginkább bemutatni azt, ami Shinamori lényegét adja – az oldalas filozofálgatásait. Ha valaki megfigyeli, ha nem hallanátok Shinamori belső monológjait, valójában ő alig beszél. ;) Így egyértelmű volt, hogy most első szám első személyű szemszögszereplőt alkalmazok, de ez borzasztóan beszűkíti a tért és a lehetőségeket, márpedig én szerettem volna mást is megmutatni, olyan dolgokat, amikről Shinamori nem is tud. Viszont még egy szemszögszereplőt már soknak éreztem volna, teljes fejezetekben sem tudtam volna elhúzni a külső jeleneteket, így maradt ez a megoldás. És hála Istennek, ezt is szeretitek! :)

P: Nem csak azért hasznos ez a megoldás, mert így kicsit kinyílik a világ az olvasó számára, hanem azért is, mert olyan szereplőkből is kapunk néha egy keveset, akikkel Shinamori épp nem érintkezik. Mi alapján döntöd el, éppen ki kapja a külső jelenetet?

Lollipopp95: Na, ez leginkább jelentkezési sorrendben történik. :D Általában sejtem, hogy mi az, amit meg szeretnék mutatni, milyen jelenet vagy esemény van, ami kapcsolódik valamilyen szinten a történethez vagy Shinamoriékhoz, vagy előre jelez valamit, vagy esetleg visszautal, és ezekhez mérten keresek szereplőt, aki megvendégel bennünket egy szemszög erejéig. Igyekszem változatos lenni, hogy túl hamar ne jöjjön elő kétszer ugyanaz, remélem, ez valamennyire sikerül. :D

P: Olyannyira, hogy akadnak szereplők, akik soha többé nem szerepelhetnek újra. Ne feledd, hogy ezért a gyilkolós húzásodért egy kicsit mind utálunk! De ha már szereplésekről beszélünk, te mit gondolsz, van olyan karakter a történetben, akit az olvasóid nem értékelnek eléggé, nem kap elegendő figyelmet? Esetleg valaki olyan, akiért indokolatlan mértékben rajongunk?

Lollipopp95: Szükséges lépés volt, majd egyszer elhiszitek nekem. Vagy nem… Igazság szerint azt hiszem, ilyen nincs. Azt leszűrtem a visszajelzésekből, hogy Ko jött, látott, és mindent vitt, egyértelműen a legnagyobb rajongóbázissal rendelkezik, valamint persze Ibiki a húzónév, de hát ez nem is véletlen, ezt előre tudtam, amikor belevágtam a történetbe, mert érdekes karakter, de nagyon ritkán születik vele fanfiction. Ez egy piaci rés volt! De ezekkel együtt sem érzem, hogy kiegyenlítetlen lenne a karakterekre irányuló figyelem, én úgy érzem, mindenkinek megvan a maga kis "rajongóbázisa", amiért nem győzök elég hálás lenni. Borzasztóan jólesik, hogy így szeretitek ezeket a karaktereket, ez egy írónak óriási elismerés! Köszönöm! :)

P: Nem lehet őket nem szeretni, tényleg olyanok, mintha élnének. Apropó, van olyan karaktered, akit mintáztál valakiről?

Lollipopp95: Shinamorit – mint számomra is az utóbbi pár hónapban derült ki – magamról, bár ez nem volt tudatos. :D Sok mindenkihez merítek inspirációt a környezetemből, de konkrét személyiségátemelés nem történt. Shikato karaktere az, aki valamilyen szempontból különleges, mert bár személyiségre és viselkedésre egyáltalán nem hasonlít rá, a Shinamori életében betöltött szerepe tekintetében az én nagypapámnak állít emléket, akivel nagyon szoros kapcsolatunk volt, borzasztó sokat tanultam tőle, egy ikonikus alakja az életemnek. Idén februárban nagyon hosszú betegség után végül hazaköltözött, és Shikato karaktere számomra egyfajta mementó az ő emlékének.

P: Karaktereket mintázni valakiről lehet tudatosan és akaratlanul is – a történetvezetés viszont egy nagyon is jól átgondolt folyamat a te esetedben, ahogyan azt már feljebb ki is fejtetted. Mennyire ragaszkodsz az előre jól kitalált jeleneteidhez, mikor hosszú várakozás után végre ott tartasz, hogy meg is írhatod ezeket?

Lollipopp95: Nagyjából semennyire. :D De tényleg, egy-egy nagyon fontos jelenet vagy húsz féleképpen él a fejemben, mire eljutok a megvalósításig, ami általában egy huszonegyedik verzió. Na, az alapvető dolgok ritkán változnak, itt inkább Shinamori reakciói, érzései azok, amik mindig odaérve a legaktuálisabbak, és számomra ezek a leghangsúlyosabb momentumok, hiszen mint mondtam, az írással én érzésekről, érzésekkel akarok mesélni. Erre tökéletes példa a Tragédia fejezet, amit már egy éve megírtam, de ideérve át kellett írnom teljesen, ugyanis Shinamori most a szöges ellentétét reagálta annak, amit annak idején papírra (képernyőre?) vetettem. És ez így is van jól.

P: Shinamori szinte észrevétlenül, de változott a szemünk előtt, és erre pont a te példád a legjobb bizonyíték. Mégis megvan még benne az a kislány, akit megismertünk a kezdet kezdetén. Amikor is azt írtad, hogy azért éppen őt és a fiúkat kapta Ibiki, mert szívósak. Miben nyilvánul ez meg, mikor Shinamori olyan kis félős?

Lollipopp95: Kiváló kérdés, és az az érdekes helyzet áll elő ezzel kapcsolatban, hogy ezt igazán csak most tudja majd elkezdeni bizonyítani nektek a történet folyamán, ez most kerül előtérbe. Ugyanakkor viszont már korábban is láthattatok erre utalást. Te magad is mondod – és azt hiszem, ez mindenkinek teljesen egyértelmű –, Shinamori félős. Vagy inkább paragép. De épp abban rejlik a szívóssága és az ereje, hogy a félelmei ellenére is cselekszik. Nem lelkesen, nem kurjongatva rohan a harcba, és sokszor félig bőgve-félig rókázva a rettegéstől, de nem adja fel, nem fut el, nem hátrál meg. Nagyon erős parancsként él benne az esküje, és ez az, ami szívóssá teszi, és előre hajtja. Valaki egyszer azt mondta, a bátorság nem a félelem hiánya, hanem a döntés, hogy van, ami fontosabb a félelemnél. Azt hiszem, elmondhatjuk, hogy ezen elv alapján bár Shinamori fél a legtöbb mindentől, mégis az egyik legbátrabb karakterem. :)

P: Tehát az ember lehet szívós úgy is, hogy közben fél a saját árnyékától is, jegyeztük. Jó-jó, tudom, csak a sötétben, na. Ha már tudjuk, hogy a tizenkettes csapat szívós, azt is elárulod nekünk, hogy mi a csapat erőssége?

Lollipopp95: Hát nem a ninjutsu. :D Viccet félretéve két nagy erősséget tudnék tőlük kiemelni, ebből az egyik tudatos döntés volt a részemről, a másik viszont egyáltalán nem, ezt ők rendezték így. Utóbbival kezdve én nem gondoltam, hogy nekik már rögtön elsőre ilyen jó csapatmunkájuk lesz, ennek ellenére Ibiki vizsgáján azonnal megtalálták a közös hangot, nagyon jól működik a kémiájuk, baromi gyorsan egymásra hangolódtak, ez engem is meglepett, de mindenképpen pozitív. Ennyi gyengeség mellé elkél egy stabil összhang. :D A másik, tudatosabb döntés pedig a humoruk volt. Ez elsőre nem tűnik nagy erősségnek, pedig az. Ezek a srácok képesek röhögni saját magukon, és sok esetben a nevetés az, ami akkor is képes tovább lendíteni az embert, amikor semmi más kapaszkodót nem talál. A Tizenkettes minden tagja képes nevetni a saját bénázásán, ezzel elkeseredés helyett tovább ösztönözve saját magukat. A humoruk az, ami mindig, minden helyzetben ott van nekik, és ez bár nem egy halálos tűzjutsu, de a sötét időkben az egyik legjobb fegyver. Mert a Tizenkettes rengetegszer esik el, de röhögnek egyet, és mindig felállnak.

P: Azt hiszem, ennél szebb tanulság mára nem is kell nekünk. Viszont most, hogy a Tizenkettes csapatnál tartunk, kérlek, mesélj nekünk egy kicsit Ibikiről! Mármint milyen vele írni, megtartani a karakterét? Hogy látod, fejlődik valamit ő is a történet során?

Lollipopp95: Ibiki az egyik legizgalmasabb pontja és egyben legnagyobb kihívása a történetnek. Sokat írok original karakterekkel, és azt hiszem, mint mindenki, aki ezzel komolyabban foglalkozik, tisztában vagyok vele, hogy teljes mértékben ugyanazt a szereplőt képtelen leszek visszaadni, akit Kishimoto papírra vetetett. Hiszen ahogy egy történetnek, egy karakternek is annyi olvasata létezik, ahányan csak megismerik őt, és mindenkinek egy kicsit mást fog mondani, mindenki egy kicsit mást ragad ki az eredeti szereplőből, amivel ő azonosulni tud, ami hozzá közel áll, vagy amit – írók esetén – ő meg tud ragadni. Azt hiszem, ilyen esetekben inkább a célkitűzésünk az lehet, hogy ne csússzon át a karakteridegen megnyilvánulások zavaros tengerére, amivel rengeteget zaklatlak téged is, mert örökké parázom, hogy na, eljött az a pont, ami már túl sok/túl nyálas. :D Ibiki alapvetően egy érdekes és különleges karakter, és nagyon hálás alapanyag írni, hiszen keveset tudunk róla, így sok terem van, amit a saját fantáziám és elképzeléseim szerint tölthetek ki. Ennek megfelelően pedig nem is titkolt célom, hogy bár nem olyan hangsúlyosan, mint a kölyköket, de Ibikit is lassan fejlesszem a történet során, hiszen ő is elengedhetetlenül változik, alakul egy ilyen feladatkörben – pláne ilyen srácok mellett. A VK12, ahogy korábban is említettem, nem Shinamori, hanem az egész Tizenkettes csapat története, aminek szerves részét képezi Ibiki is, a maga harcaival és alakulgatásaival együtt. Talán nem olyan látványosan, és nem grandiózus gesztusokban, de bizony a vallatómester is alakul és csiszolódik. Ahogy egyszer valaki nagyon jól megfogalmazta: ha ennyire intenzíven, ilyen sokat vagy összezárva más emberekkel, akkor vagy megszereted őket, vagy meggyűlölöd. Nos… ;)

P: Hogy végül melyik jön be Ibiki és a csapata esetében, azt majd úgyis meglátjuk. Bár véleményem szerint őket nem lehet nem szeretni, szóval…! Viszont engedd meg, hogy zárásként még feltegyem azt a kérdést, amelyet valószínűleg minden olvasód szívesen feltenne neked… Muszáj volt ezt tenned a másik két csapattal és Aizen édesapjával? Hát van neked szíved?

Lollipopp95: Nincs. *ördögi kacaj* Kicsit komolyabbra fordítva a szót, igen. Mint említettem már többször is, én egy realisztikusabb megközelítést szeretnék adni ennek a világnak, szeretném, ha itt a fegyvereknek és csatáknak tényleg tétje lenne, mert valójában ez így történne. A széria során számtalanszor "kellett volna" meghalnia egyik-másik szereplőnek (Narutónak magának úgy átlag három részenként), és bár egy shonen mangától teljesen elfogadható, hogy csodálatos módon mindent túlélnek, az én történetemnek az is a dolga, hogy kicsit súlyt adjon, elgondolkoztasson, gyomron vágjon. Mert ez a világ, amiben ők élnek és tapasztalnak kegyetlen és véres, és aki már gyermekként fegyverrel az oldalán jár, az meg fogja ismerni a veszteséget is.

P: Erre mondják azt, hogy korrekt. Kicsit fáj, kicsit gyászolunk, de mi, olvasók, továbbra is itt leszünk, hogy végignézzük, ahogyan Shinamoriék felállnak. Velük együtt elfogadjuk a veszteséget, és még sok boldog születésnapot kívánunk a történetnek! Köszönöm a válaszokat, és remélem, nem csak nekem volt élmény a beszélgetés.

Lollipopp95: Én pedig elképesztően köszönöm elsősorban neked, nem csak az interjút, de azt a hihetetlen mennyiségű lelkesedést, munkát, ötletelést és szeretetet, amit ebbe a sztoriba beleteszel, nélküled tényleg sehol sem lennénk. Nektek pedig, kedves Olvasók, szeretném megköszönni az összes elolvasott betűt, minden szónyi kis visszajelzést, és azt, hogy itt vagytok, lelkesek vagytok, érdeklődtök és szeretitek ezt a történetet, mert emiatt érzem, hogy megéri írni, hogy még van igény egy kicsit lelkizősebb, kicsit realisztikusabb megközelítésre… csak úgy, Tizenkettes módra. ;)